Vine Deloria egyike a legfontosabb amerikai őslakos íróknak (sajnos 2005. novemberében, 72 évesen elhunyt - a ford. megj.). Több mint negyed évszázadon át rendkívül olvasmányosan írta meg a nyugati kultúra kritikáját.
Deloria munkájának központi eleme annak felismerése, hogy a természet leigázásával a technológia és azt megalapozó hitrendszer rabszolgáivá váltunk. Nemcsak a szabadságunkat adtuk fel, hanem a természetes világgal való kapcsolatunkat is.
Deloria 1933-ban született Dél-Dakotában, a Pine Ridge sziú (Sioux) rezervátumban. Családja több nemzedéken át egyaránt megtapasztalta a fehérek és az indiánok kultúráját is. Egyik felmenőjének - egy fiúnak, aki egy szőrmekereskedőtől és a yankton sziú törzsfőnök lányától született - látomása volt, miszerint leszármazottai a domináns társadalom és az indiánok között lesznek közvetítők. [...]
Családja Illinois-ba költözött, hogy Vine részt vehessen az evangélikus felkészítő szemináriumon, hogy később, akárcsak az apja, lelkész lehessen. Négy éven át nappal filozófiát és teológiát tanult, esténként pedig hegesztéssel kereste a kenyérét. Bár befejezte tanulmányait, a „megoldások szembetűnő hiánya”, amivel a szeminárium szolgált, egyre jobban kiábrándította.
1964-ben a National Congress of American Indians (Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusa) igazgatójaként kezdett dolgozni és itt elkezdte érezni, mennyire fontosak a helyi, alulról szerveződő indián közösségek. Hamarosan rájött, hogy szükség lenne tanult indián ügyvédekre, akik a jogrendszeren át meg tudnák védeni a törzsi szuverenitást és az egyezményeket, így 1967-ben beiratkozott a Colorado Egyetem jogi karára.
Fenntartotta kapcsolatát a kereszténységgel, még az Evangélikus Egyház Ügyvezető Tanácsába is beválasztották. Egyik könyvében azonban szembeszállt gyermekkora vallásával: „Ha a kereszténység, ahogyan azt állítják, mindenkié, miért ne imádkozhatnának az indiánok Istenhez a saját felfogásuk szerint?” Már nem tartja magát kereszténynek, ha nagyon erőltetik, azt mondja, hogy „Hetednapi Abszentista” (Seventh Day Absentist).
Az 1970-ben megszerzett jogi diploma után több könyvet is írt és országszerte több egyetemen tartott előadásokat. Írásaiban és beszédeiben sohasem hátrált meg a közvetlen támadások és igazságtalanságok elől. Mintha nem lenne ideje vagy türelme napjaink oly jellemző politikailag korrekt beszédére. Már könyvcímei is erről a közvetlenségről tesznek tanúbizonyságot: Red Earth, White Lies, mely 1996-ban ismeretterjesztő kategóriában elnyerte a Colorado Center for the Book díját; Custer Died for Your Sins, ami felszínre hozta a sorozatosan megszegett egyezmények okozta ügyeket; és a God Is Red, mely továbbra is az egyik legjobb könyv, amit az amerikai őslakosok spiritualitásáról írtak.
Nemrég visszavonult a történelem, jog, vallási tanulmányok és politikatudomány professzorának pozíciójából a boulderi Colorado Egyetemtől. A coloradói Goldenben él feleségével, aki legtöbb munkájának szerkesztője.
Megjelent a The Sun, 2000. júliusi számában, Hová tűnnek a bölények: Hogyan veszi semmibe a tudomány az élő-világot (Where the buffalo go: How science ignores the living world) címmel - fordítás ENDRÉDY TIBOR.
Jensen: Mit gondolsz, mi az alapvető különbség a nyugati és az őslakos életforma között?
Deloria: Azt hiszem az alapvető különbség az, hogy az indián megtapasztalás egy élő világegyetemmel függ össze, míg a nyugati emberek - és különösen a tudósok - mindent, akár élő akár nem, tárgyakká redukálnak. És ennek óriási a jelentősége. Ha a téged körülvevő világot tárgyak összességének látod, amiket manipulálhatsz és kiaknázhatsz, óhatatlanul is el fogod pusztítani azt, miközben irányítani próbálod. És ezen kívül, ha a világot élettelennek tapasztalod, megfosztod magad mindattól a gazdagságtól, szépségtől és bölcsességtől, amit az egészben való részvétellel nyerhetnél.
Ahhoz, hogy a tudomány fenntartsa azt az elképzelést, miszerint a világ élettelen - és azokat, akik azt hiszik, hogy élő, primitív babonásokká alacsonyítsa - el kell vetnie a természeti világ minden olyan értelmezését, ami tartalmazza a szubjektív megtapasztalást, vagy a világ nem emberi részével való kommunikáció képességét. A tudomány ragaszkodik ahhoz - és ezért nagy árat fizet a megértésben -, hogy a megfigyelőnek, amennyire csak lehetséges, függetlennek kell lennie az általa megfigyelt eseménytől. Ezzel szemben az őslakos népek felismerik, hogy az embereknek részt kell venniük az eseményekben és nem elszigetelni magukat.
Ironikus, hogy míg a tudomány büszke arra, hogy a tudás után kutat, addig az indiánok tudáshoz juthatnak a madaraktól, állatoktól, folyóktól és hegyektől, ami elérhetetlen a modern tudomány számára. És az indiánok ezt a tudást jobb eredmények elérésére használhatják. Vegyük például a meteorológiát. A tudósok tudják, hogy bizonyos vegyületekkel teli felhők esőt fognak hozni, de ha ennyire mechanikus módon bánunk a természettel, az arra kényszeríti, hogy az elvárásainknak megfelelően cselekedjen. Az indiánok ugyanezt az eredményt békésen érték el, szertartásokkal és megkérve a szellemeket, hogy hozzanak esőt. A két módszer szöges ellentétben áll egymással. Mintha parancsolnál egy rabszolgának, vagy megkérnéd a barátodat, hogy segítsen.
A környezetükre hangolódva az indiánok találtak élelmet, kerestek ösvényeket, megvédték magukat a szélsőséges időjárástól és előre tudták jelezni az események bekövetkeztét, mivel megértették hogyan áll minden dolog kapcsolatban egymással. Ez a tudás nem csak az amerikai indiánok sajátja. Mindenki számára elérhető, aki elsősorban a természeti világban él, kellően intelligens és becsüli a többi élőlényt az ő intelligenciájukért. A más élőlények tisztelete minden cselekedetünket áthatja, ahogyan az ellentéte is, ha a világot élettelennek érzékeljük. Ha tárgyiasítod az élő dolgokat, akkor egy teljesen materialista világegyetem mellett kötelezed el magad - ami viszont nem áll összhangban még a modern fizika felfedezéseivel sem.
A tudomány alapgondolata, ahogyan az kifejlődött és alkalmazásra került, hogy rávegyük a gépeket vagy a természetet azon munka elvégzésére, amit az emberi lények nem akarnak elvégezni. Ez rendkívül praktikus, de csak rövidtávon.
Jensen: Miért?
Deloria: Az autó kifejlesztése például lehetővé tette az embereknek, hogy gyorsan jussanak el egyik helyről a másikra, de milyen ára volt mindennek a balesetekben és a természeti világ pusztulásában? És milyen hatása volt az autónak a lelki életünkre?
A kapitalista rendszerben az szabja meg a technológiát, aki a pénzt adja. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazott tudomány sohasem az emberiség javát szolgálja, hanem a pénzügyi elitét vagy a hadseregét. Azt is jelenti, hogy a tudományt olyan szakértők uralják, akik meg tudták szerezni az intézmények támogatását, függetlenül attól, hogy ők rendelkeznek-e a legjobb bizonyítékokkal az elméletükhöz vagy sem.
Ha a hiedelmek és a tudás bebetonozódnak és intézményesednek, minden problémánkkal az intézményekhez fordulunk: az emberek mások által megtermelt élelmiszert vásárolnak, nézeteltéréseiket nem személyesen, közös megegyezéssel, hanem bíróságok és a törvényhozás előtt oldják meg, és ahelyett hogy kisebb csatákat vívnának a vadászatra és halászatra alkalmas területek használati jogáért, elvont elvek miatt folytatnak kiterjedt és borzalmas háborúkat. Hasonlóképp, a világról alkotott hiedelmeiket az anekdotikus történetek tanulságai helyett filozofikus és racionális elvekbe rendezik, a vallást pedig krédókká, dogmákká és doktrínákká alacsonyítják.
Nyilvánvaló, hogy minden társadalomnak szüksége van művelt emberekre, de a tanult emberek elsődleges felelőssége visszahozni a bölcsességet a közösségbe és elérhetővé tenni a többiek számára is. A hierarchiák miatt az európai gondolkodók nem töltötték be a megfelelő társadalmi funkciójukat. Ehelyett a tudomány és a filozófia a nyugati vallás által már kitaposott utat választotta és elködösítette magát. A tudományban, a vallásban és a politikában vezető szerepet betöltő emberekben van valami közös: felelősek egy olyan szaknyelv létrehozásáért, ami legtöbbünk számára annyira érthetetlen, hogy inkább átengedjük nekik a gondolkodás és a felelősség jogát. Cserébe ők egy halom olyan szép hazugságot fogalmaznak meg, amik álomba ringatnak bennünket és elvonják figyelmünket a gondjainkról, megfosztva bennünket összes jogunktól - és egyre inkább az élhető világhoz való jogunktól is.
Ahelyett, hogy a saját tapasztalatainkra és érzékeinkre hagyatkoznánk, gyakran a tudósoktól várjuk, hogy megmagyarázzák nekünk a világot. A tudósok magyarázatai viszont alkalmazkodnak a dogmákhoz és doktrínákhoz, amiket az egyetemeken és főiskolákon tanultak. A dolog elért arra a pontra, amikor egy Ph.D.-vel a kezében szinte bárki bármit mondhat, szentírásnak fogják venni és nem csupán egyvalaki véleményének.
Példa erre a hiszékenységre annak az elképzelésnek a széleskörű elfogadása, miszerint az indiánok a Bering-szoroson át érkeztek Amerikába. Az újságok és tankönyvek azt írják, hogy a régészek bebizonyították, hogy az emberek több hullámban költöztek ide-oda a Bering-szoroson keresztül, de egyáltalán semmi hasonlót nem bizonyítottak még be. Ha feltételezzük, hogy a radiokarbonos kormeghatározás többé-kevésbé megbízható, és hogy a kutatók nem dobnak ki „zajnak” minősítve olyan eredményeket, amikkel nem értenek egyet, minden amit be tudtak bizonyítani, hogy sok évvel ezelőtt ilyen és ilyen helyen embercsoport élt. Minden egyéb csak elmélet és spekuláció.
Jensen: Szóval úgy látod, hogy az elmélet, miszerint az ember Észak- és Dél-Amerikába a Bering-szoroson át érkezett inkább hit, mint ténykérdés?
Deloria: Még távolról sem láttam egyetlen meggyőző bizonyítékot rá. Ez egy doktriner hit, amit az intézményesített tudomány varrt a nyakunkba.
Már a spanyol papok elkezdték tagadni, hogy az indiánok voltak ezen föld őslakosai, amikor az indiánokat Noé özönvizének túlélőiként, vagy Izrael elveszett törzseinek tagjaként próbálták azonosítani. A modern tudományos elméletek részei egy mélyen gyökerező gondolatmenetnek, a zsidó-keresztény eurocentrikus világképhez való ragaszkodásnak. Az indiánok nem lehetnek egyszerűen indiánok. Valahonnan Európa környékéről kellett érkezniük.
Jensen: Miért olyan fontos kérdés az ősi eredet?
Deloria: Az emberek azt akarják hinni, hogy a nyugati félteke és különösen Észak-Amerika egy üres, kihasználatlan, termékeny föld volt, arra várva, hogy Isten szent utasításai szerint megműveljék. A félteke ezért azé, aki képes „megmenteni” azt a vadság állapotától. Ugyanezt az érvelést láthatjuk manapság Amazóniában és másutt. Ha az indiánok nem a kontinens eredeti lakói, hanem relatíve későn érkeztek, épp csak kicsomagoltak, mielőtt Kolumbusz bekopogott az ajtón, nem tarthatnak valós igényt a földre és büntetlenül elsöpörhetők. A tudomány ezért igazolni próbálja a történelmet és könnyít az öt évszázadnyi erőszak okozta bűntudaton. Még ma is hallom, hogy néhány nem-indián azt mondja: „Hát nem lehet, hogy mindannyian bevándorlók vagyunk valahonnan?” A rövid válasz az, hogy nem. Azáltal, hogy az észak-amerikai indiánokat bevándorlókká teszik, a nyugatiak tagadni tudják a tényt, hogy ez a mi kontinensünk.
Egy másik módszer, amivel a tudomány csillapítja a nyugat bűntudatát, hogy azt állítja, bizonyítható, hogy az indiánok épp olyan pusztítók, mint a nyugatiak. Biztosan hallottál már a pleisztocén túlvadászat hipotézisről, ami bármiféle valódi bizonyíték nélkül azt állítja, hogy amint „megérkeztek” ide az indiánok, elkezdtek legyilkolni mindent, ami csak a szemük elé került. Amikor ötven évvel ezelőtt Carl Sauer elsőként felvetette a hipotézist, Loren C. Eiseley azonnal megsemmisítette, mivel számos olyan aggályt vetett fel, amiket sohasem sikerült megcáfolni. Az egyik az a tény, hogy nem csak a nagy emlősök tűntek el a pleisztocén kor végén, hanem a madarak, a puhatestűek és a békák is, amiket nem lehetett a kihalásig vadászni. Továbbá nincs bizonyíték arra, hogy a törzsi vadászok az ősi technikákat használva képesek voltak kiirtani - vagy akár csak jelentősen megváltoztatni - egy állatpopulációt, kivéve ha a vadászok és a zsákmány egy nagyon szűk területre korlátozódtak. A ma élő és még mindig kőkorszaki módszereket használó modern törzsek alátámasztják ezt.
A túlvadászás elmélete így halott maradt egészen az 1960-as évekig, amikor újraélesztette a Pleistocene Extinctions (Pleisztocén Kihalások) című könyv. Azóta, mivel a természeti világ pusztítását egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, a nyugatiak lelkiismeretének is egyre erősebb nyugtatókra volt szüksége, úgyhogy az elmélet teljes erejével éledt újjá. Annak ellenére, hogy még mindig alig volt mellette valódi bizonyíték, az ideológiai funkciója - hogy bebizonyítsa, hogy a pusztítás része az emberi természetnek és nem csak egy pusztító életmód és világkép eredménye - elég fontos volt ahhoz, hogy igazolja a tudományos kánonba való felvételét.
Még egy új elmélet is született, miszerint az indiánok voltak a felelősek, hogy a bölény a kihalás szélére került. Eszerint az érvelés szerint az indiánok téli táborai megfosztották a bölényt a takarmányától, így a populációja összeomlott.
Jensen: Hogy állíthat ilyet valaki?
Deloria: Egyszerű. Úgy, hogy figyelmen kívül hagy minden olyan bizonyítékot, ami cáfolja az elméletét, mint például az 1870-es újságcikkek a fehér vadászokról, akik vagonszámra rakodtak a hajókra a bölénybőrt. Csak Dodge City környékén 3 millió bölényt öltek le három év leforgása alatt.
Jensen: Ha az indiánok nem a Bering-szoroson át jöttek, akkor hogy kerültek erre a kontinensre? Mit mondanak maguk az indiánok?
Deloria: Az utóbbi kérdést nem teszik fel elégszer és ez a tudományos tradíció egy újabb problémájára mutat rá. Valamiért az a feltételezés él, hogy a tudósok és az európaiak jobban ismerik hogyan érkeztek ide az indiánok és hogyan éltek Kolumbusz előtt, mint maguk az indiánok. Ez a hozzáállás a legfölényesebb. Ásás és elemzés helyett miért nem kérdezik meg inkább az indiánokat? És miután megkérdezték, miért nem veszik komolyan a válaszokat?
Az indiánok meggyőződése eredetükről törzsről törzsre jelentősen különböző. Sok törzs a történetét egyszerűen egy bizonyos helyen kezdi és leírja vándorlásaikat. Mások azt állítják, hogy hajóval érkeztek egy másik kontinensről. (Az archeológusok természetesen nem hisznek nekik, mivel úgy gondolják, hogy az indiánok nem tudtak hajót építeni, ami abszurd). Számos törzs azt mondja, hogy itt teremtették őket. Néhány másik azt állítja, hogy egy átjárón át érkeztek egy másik világból. Besétáltak egy barlangba vagy alagútba, míg teljesen sötét nem lett, és addig sétáltak, amíg egy kis fény jelent meg előttük. Ahogy mentek a fény felé, az egyre nőtt, míg fokozatosan fel nem tűnt, hogy egy új világ bejárata.
Én a Csendes-óceán északnyugati partvidékén élő törzsek elképzelését kedvelem, mely szerint a nagyon távoli múltban még nem a fizikai világ volt az uralkodó, és megváltoztathattad alakod, megtapasztalhattad milyen az élet állatként, növényként, vagy madárként. Aztán a világ átalakult és néhányan abban a formában maradtak, állatokká, növényekké lettek, és így tovább.
Az indiánok legtöbb tudása eredetükről szertartásos körülmények között tárható fel, és olyan nézeteket vall az időről, a térről, az anyagról és a kozmikus célról, amiket a tudományos látásmód eretneknek tart. Emiatt az ilyen beszámolókat általában elutasítják, mint értelmetlen babonákat: aranyos tábortüzes történetek csupán, semmi közük a valósághoz.
Jensen: A tudományfilozófus Paul Feyerabend azt mondta, hogy „ami nem illeszkedik a kialakított kategória-rendszerbe, vagy azt mondják, hogy nem kompatibilis vele, azt vagy valami szörnyűségnek, vagy ami még gyakoribb, egész egyszerűen nemlétezőnek tekintik”.
Deloria: Ez a szokásos tudományos eljárás. Kidobod azokat az eredményeket, amikkel nem értesz egyet, csak azokat veszed figyelembe, amik „értelmesek”, aztán kijelented, hogy „Nézd, be van bizonyítva”. Nonszensz.
A tudósok a számukra hasonlónak tűnő forrásokból és körülményekből adatokat gyűjtenek, majd sok elmélkedést követően bejelentik, hogy felfedeztek „törvényeket”, amik a világegyetem működéséért felelősek - néhány nem elhanyagolandó kivételt leszámítva, amikről szinte sosem hallunk. Ezeket az „anomáliákat” néha beismerik és gyümölcsöző viták alapjául szolgálhatnak, de gyakoribb, hogy egész egyszerűen besöprik a szőnyeg alá. A tudományos mérőműszerek növekvő pontossága folyamatosan felfedi a korábban megállapított tudományos kánon hibáit, bár ez a tudósok többségét úgy látszik nem zavarja, ahogyan minket sem, pedig sokkal jobban oda kéne figyelnünk.
A tudósok a természeti világra rendkívül korlátozó törvényeket rónak, ilyen módon a lehetséges választ is korlátozzák. Hiányos és gyakran irreleváns kérdéseket tesznek fel. Véleményem szerint a tudományosnak nevezett területeknek jelentős időt kellene fordítaniuk arra, hogy újragondolják, mi az amit valóban bizonyítani tudnak és mi spekuláció, és ezután újrafogalmazni alapelveiket. Meg kellene állapítani a bizonyítékok szabványát. Kellene, hogy legyen némi fegyelem és bátorság. A tudósoknak fel kellene szólalniuk, amikor megkérdőjelezhető - vagy nemlétező - bizonyítékokra hivatkozva, hitelesnek tűnő kijelentések hangzanak el.
Jensen: Egy barátom azt mondta, hogy a tudomány még a kereszténységnél is erősebb társadalmi kontrollt jelent, mert ha nem hiszel a kereszténységben, akkor egész egyszerűen pokolra vagy kárhoztatva, ami szerinted nem létezik, míg ha nem hiszel a tudományban, akkor hülyének fognak nézni.
Deloria: Azt gondolom, hogy a tudomány átvette a kereszténység helyét, mint társadalmunk uralkodó vallása. Láthatod ezt, amikor valaki bíróság elé megy, hogy vallási jogokat alapozzon vagy védjen meg. Ha a tudomány és a vallás összetűzésbe keveredik, a vallás mindig veszít. Igaz ez a keresztény fundamentalistáktól kezdve az indiánokon át az ortodox zsidókig mindenkire: akárkire, akinek a vallásos nézete elfogadhatatlan a tudósok számára.
Jensen: Mik az élő világ megtapasztalásának jobb módjai?
Deloria: Azt mondanám, hogy annak ha erővel vesszük rá a természetet, hogy felfedje titkait, egy lehetséges alternatívája, ha inkább megfigyeljük és alkalmazkodunk a nagyobb ritmusaihoz. Ezt az alternatívát számos más kultúra gyakorolja, de nyugaton sok ember számára ijesztő, mert olyan forrásokból jut információkhoz, amik lehet, hogy miszticizmussal színezettek. Például sok évszázaddal ezelőtt három nővér jelent meg a szenekáknak, és azt mondták, hogy szeretnének kapcsolatot létesíteni a „kétlábúakkal”. Bizonyos szertartások megtartásáért cserébe, amik segítik őket a gyarapodásban, a nővérek növényekké fognak változni és etetni fogják az embereket. A három nővér babbá, kukoricává és tökké változott. A szenekák termőföldjei sohasem merülnek ki, mert ez a három növény, azon kívül, hogy egymással spirituális kapcsolatot ápol, egy kifinomult természetes nitrogén-ciklust is kialakít, ami a földet termékennyé teszi.
Aztán később jött a fehér ember, csak kukoricát és búzát vetett és hamarosan kimerítette a talajt. Majd miután számos kísérletet végzett, a tudósok „felfedezték” a nitrogén-ciklust és feltalálták a műtrágyát, hogy kiváltsák a természetes nitrogént. De most már azt is tudjuk, hogy ezeknek a vegyszereknek kellemetlen mellékhatásaik vannak, amik ránk még károsabbak lehetnek, mint a talajra.
A lényeg az, hogy minden tudományos „felfedezésre” jut a természet folyamatainak egy vagy több alternatív értelmezése is. De nem tudhatunk ezekről az alternatívákról, míg teljesen el nem vetjük azt az elképzelést, hogy a természetet erővel kell rávennünk a titkainak elárulására, ahelyett hogy megfigyelnénk és odafigyelnénk a ritmusaira.
Jensen: Hallottam olyan dél-amerikai törzsekről, akik leszednek egy mérgező növényt, és valami összetett eljárás során - háromszor felforralják, lefölözik a habját, és így tovább - gyógyszerré változtatják. Általában azt feltételezik, hogy a törzsek próbálkozásokon és kudarcokon keresztül jutnak el idáig, de számomra ez nevetségesnek tűnik, mivel az eredeti növény halálos méreg. Ezzel szemben te azt írtad, hogy „az hogy madaraktól és állatoktól információt lehet szerezni a növényekről, nevetségesen magától-értetődőnek tűnik az amerikai indiánok számára.”
Deloria: Rengeteg olyan indián történet van, ahol a növény megjelenik valaki álmában és beszél hozzá, vagy az illető egy erdőben sétál és egy növény hirtelen azt mondja, „Ehető vagyok, de ezeket a különféle dolgokat kell tenned, hogy megehess.”
Amikor jóval fiatalabb voltam, a indiánok tudását a növényekről elvittem a tudósokhoz, hogy megvizsgálják. De mindig szét akarták szedni a növényt, addig bontani szét, míg megtalálják az összetevőit. Teljesen értelmetlen volt az igyekezetük, mivel a sámánok nem így használják. Ők egészben használják, a természetes összetevőket pedig tea vagy borogatás formájában nyerik ki belőle. Nem szedheted szét kémiailag, mert az egész növény az, ami gyógyít, nem pedig valamelyik összetevője.
Jensen: Mintha ez eljutna a nyugati és az őslakos kultúra közötti alapvető különbség legbelső lényegéig: egésznek látni egy növényt és hagyni, hogy szó szerint beszéljen hozzád, vagy Francis Bacon szavaival élve „kínpadra vetni” a természetet és „kiszedni belőle a titkait”.
Deloria: Így van, bár a legnagyobb tudósok is belekóstoltak a spirituális dolgokba és úgy vélték, hogy egy misztikus és intuitív élmény biztosította számukra a tudást. Ez még Descartes, az első materialista esetére is igaz, aki arról híres, hogy különválasztotta a lelket és a testet, az embert és a természetet. Ő azt állította, hogy egy angyal jelent meg előtte, hogy elmagyarázza neki ezeket a dolgokat. Heisenberg, Einstein és Bohr is váratlanul világosodott meg. Miben más ez, mint az indián szertartás és annak meghallása, hogy a növény azt mondja: „tedd ezt”?
Jensen: Hallottam olyan szertartásokról, melyekben az indiánok énekelnek a kukoricának. Miben segít ez? Miért hat az éneklés a növényre?
Deloria: Energiát és megbecsülést adunk a növénynek. Olyan ez, mint mikor kosárlabdázni tanítod a gyermeked és bár nem talál bele a kosárba azt mondod, „Hé, ez egy jó dobás volt”. Nem csak azt mondjuk a növénynek, hogy „Tisztelünk és nagyra értékelünk téged”, hanem elismerjük azt a tényt is, hogy fejlődik. Ez közvetlen energiaátvitel.
Bármelyik ostoba tud egy élő dologgal gépként bánni és kényszeríteni, hogy teljesítsen bizonyos feladatokat. Ehhez nem kell más, mint kellő mennyiségű erő. De az erőszak eredménye rabszolgaság lesz, mind az áldozat, mind az alkalmazó számára.
Jensen: Ezzel kapcsolatban egyik könyvedben az osage törzsfőnök, Big Soldier szavait idézed: „Látom és csodálom az életmódotokat... Szinte bármit megtehettek, amit csak akartok. Ti fehérek olyan hatalommal bírtok, hogy szinte bármely állatot leigázhatjátok a saját hasznotokra. Rabszolgákkal vagytok körülvéve. Minden ami veletek kapcsolatos, láncokra van verve és ti magatok is rabszolgák vagytok. Attól félek, hogy ha osztoznék veletek a céljaitok elérésében, én magam is rabszolgává válnék.”
Deloria: Ez a legjobb, amit indián valaha mondott. A Coloradói Egyetemen tanítok és a tanítványaim többsége meg van győződve róla, hogy szabad, pedig épp úgy viselkednek, mint bárki más. Mind ugyanazokat a dolgokat csinálják. Mind ugyanúgy gondolkodnak. Szinte olyanok, mint egy csorda, vagy mintha klónok lennének. Egy bizonyos életmód rabjai. A helyzet az, hogy ha már egyszer elcserélted a spirituális látásmódot az anyagi kényelemre, rendkívül nehéz újra visszakapni. Látom, hogy ezek a gyerekek a hegyekbe járnak kirándulni, próbálnak kapcsolatba lépni a természettel, de nem lehet vele pusztán túrázással kapcsolatba lépni. Benne kell élned. Ezeknek a fiataloknak nincs módjuk az őket rabszolgasorba taszító társadalom kritizálására, mivel csak alkalmanként, hétvégén jutnak ki belőle. Lehet, hogy gyönyörű kilátást látnak és kifejlesztik a világ esztétikai értékei iránti megbecsülést, de nem fogják metafizikailag megérteni, hogy kik is ők valójában.
Ebben az értelemben az Appalache-hegységbeli szegény fehérek és a vidéki feketék sokkal közelebb vannak a természeti világhoz, mint a diákjaim, mivel ők egész nap benne élnek. Az is közös ezekben a csoportokban, hogy elnyomja őket az iparosítás és a föld tönkretétele, melytől az életük függ. A természeti világhoz fűződő kapcsolatuk megtanítja őket arra, hogy kik ők. És ez nem csak valami elvont viszony, hanem egy bizonyos fával vagy heggyel való kapcsolat.
Jensen: Sokáig egy helyben élni hogyan tanít meg arra, hogy ki vagy te?
Deloria: Ha elég sokáig élsz egy helyben, elkezded elveszíteni azokat a védelmi rendszereket, amiket az ipari civilizációban való túléléshez építettél és belezuhansz a föld ritmusába. Kifejleszted a természeti világ egy másfajta érzékelését, és már nem kell absztrakt módon gondolkodnod a dolgokról. Ehelyett az fog eszedbe jutni, hogy hogyan néz ki a föld és mit mond neked. Feltételezem, hogy sok Appalache-hegységbeli ember rendelkezik ezzel az érzékkel, különösen azok, akik már öt vagy hat nemzedék óta a hegyekben élnek. Elkezdtek alkalmazkodni a földhöz, szemben azzal, hogy kényszerítsék, hogy a föld alkalmazkodjon hozzájuk. Ha beszélsz velük, azt fogod észrevenni, hogy hiányzik belőlük az úgynevezett civilizált emberekre jellemző sok elvont kétely.
Jensen: Miféle elvont kételyek?
Deloria: Folyton azon tűnődni, hogy ki vagy te. Folyton bizonyítani önmagad, bizonyítani, hogy elég jó vagy, elég erős vagy, elég gazdag, elég szép. Folyton próbálni meghatározni önmagad azzal, hogy mivel keresed a kenyered, mik a hobbijaid, mit engedhetsz meg magadnak. Látszik, mennyire hatékony túlélési stratégia ez New York-ban, de ha olyan helyen élsz, ahol nem kell egyfolytában megkérdőjelezned az identitásod, akkor nem kell aggódnod ezek miatt. Egyszerűen önmagad lehetsz.
Az ipar gépezete miatt már senkinek sincs valódi identitása. Úgyhogy folyamatosan számokat és lényegtelen módokat kell nyújtani az embereknek, hogy meghatározhassák magukat. Ha megnézed a bestseller listát láthatod, hogy ezek a könyvek mind azt ígérik, hogy elmondják hogyan légy önmagad. Nos, a föld ad egy alapot, nem kell küzdened ezzel a kérdéssel. Ha sokáig egy helyben élsz, akkor egy folyamatos, tapasztalaton alapuló kontextusod lesz. Ha nem, akkor az életed apró, összefüggéstelen tapasztalatokra korlátozódik. Ahhoz, hogy valóban úgy érezd, hogy élsz, annyit kell elcsípned ezekből az élményekből amennyit csak bírsz. Így szükséged lesz az MTV-re, a bevásárlóközpontokra és a diszkókra.
Jensen: A modern indiánok hogyan szakadtak el a földtől?
Deloria: Nyilvánvaló, hogy vannak néhányan, akiknek a törzse Dél-Georgia mocsarai mellől származik, viszont egy rezervátumban élnek Oklahomában, vagy Los Angeles déli részén. A korombeli emberek többsége már rezervátumban vagy rezervátumokhoz közeli városokban nőtt fel, de ma már jelentős számú fiatal indián nő fel a külvárosokban. Amikor ezek a gyerekek visszatérnek az indián kultúrához, csak a felszínt látják meg, nem a lényeget. Ezért fontos, hogy egy helyen élj, vagy legalább gyakran meglátogasd az otthonod és az embereid: hogy kapcsolatban maradj azzal aki vagy, nem csak a korosztályodbeli fiatalokkal, hanem a családoddal, az őseiddel és a törzzsel, ahová születtél. A fiatal külvárosi indiánok gyakran már nem tudják megkülönböztetni a saját törzsüket az indiánokról szóló általános információktól. Black Elk (Fekete Jávorszarvas) beszédei indiánok egész nemzedékének váltak a bibliájává, pedig csak egyetlen sziú sámánról van szó.
Az etnikai identitásvesztés természetesen nem csak indián probléma. A nagyvárosokban is zajlik. Vegyük például a római katolikus templomokat. Korábban volt ír katolikus templom, két házzal odébb egy olasz templom, aztán hat házzal odébb egy litván templom. Manapság, anyagi okokból, a három templomot eggyé kell összevonni és az emberek elveszik az etnikai alapú közösséghez tartozás érzését. Egyetlen nagy templomba homogenizálódnak, ami a sok kompromisszum miatt, amit meg kell hozniuk, már semmit sem képvisel.
Mind újra kell tanulnunk a saját kulturális hagyományainkat. Körülbelül hat évvel ezelőtt összehoztam különböző törzsek hagyományőrző embereit néhány konferenciára az indiánok tudásáról. Tele volt érzelemmel az egész, szinte traumatikus volt. A közönségből kevesen hallottak valódi indián mesélőket a saját hagyományaikról mesélni. Egy mesélő felállt, negyven percen át beszélt és az egész közönség könnyekben volt. Az emberek odajöttek hozzám és azt mondták, „Még soha életemben nem tapasztaltam hasonlót”. És én azt válaszoltam, „Nos, ezt tették az elődeink. Nem 24 órán át kergették a bölényt. Leöltek egy bölényt, lakomát csaptak, majd néhány szabadnap következett, amikor körülülték a tábortüzet és történeteket meséltek.” Ezek a hagyományok hihetetlenül erős jellemű és boldog embereket eredményeztek.
Jensen: Hogyan tudjuk újraéleszteni ezt a fajta közösséget?
Deloria: Nos, a saját esetemben én azzal kezdeném, hogy összeszedném ami már le lett jegyezve és kellően megismerném, de aztán kimennék, hogy megkérdezzek néhány vént, hogy mennyire is pontosak ezek. A legtöbb könyv a dolgok csak egy részét írja le és néhány valójában tévesen. A szerzők mindössze találnak egy indiánt, aki véletlenül épp hajlandó beszélni és leírják amit mond. Amint nyomtatásba kerül, kizárólagossá válik: „Ez az, amiben a sziú indiánok hisznek" vagy „Ez az, amiben a sosonok hisznek”. De a sámánok és a vének gyakran másképp tudják.
A legtöbben a mai idősek közül talán a 1930-as években váltak felnőtté. Ami azt jelenti, hogy a nagyszüleik még nem rezervátumokban nőttek fel, hanem az utolsó nemzedék voltak, akik szabadon éltek. Most veszítjük el az utolsó embereket, akik még beszéltek az utolsókkal, akik még szabadok voltak. Nagyon veszélyes idő ez. Amikor az én nemzedékem is elmegy, az emberek már arra sem fognak emlékezni, hogy valaha voltak olyan vidéki közösségek, ahol nem volt aszfaltozott út. A rezervátumokhoz közeli kisvárosokban már nincsenek padok sem, ahová az emberek leülhetnének és beszélhetnének. Hová lettek az összejövetelek, a régi vendégségek? A törzsi tanácsoknál nincsenek, mert azok csak politikai döntéshozásra szolgálnak. A powwow-on sincsenek (az észak-amerikai indiánok nagy összejövetele - a ford. megj.), ahol mindenki a táncversenyen igyekszik győzni. A régi rokonsági kötelességek is mind halványulnak. Hány ember tudja manapság, indián vagy sem, hogy hol nyugszanak a nagyszülei? Már nincsenek családi temetők. Nem lehet már visszatérni egy olyan helyre, ahol otthon érzed magad.
Jensen: Szerinted miért pusztít el a nyugat minden hagyományos kultúrát, amit csak elér?
Deloria: Azt gondolom, hogy a hatalmon lévők nem akarják, hogy tudjuk, lehet másképpen is élni, mivel az ipari állam sikeréhez minden állampolgárnak az ipari gépezet részévé kell válnia. Ha vannak olyan emberek, akik vidéken élnek és többé-kevésbé önellátóak, akik az idejüket énekléssel és versírással töltik, arra csábíthatják azokat, akik még a gépezet részei, hogy maguk is jobb élet után nézzenek. Ha látod, mennyire stresszmentesek az őslakosok, aztán megnézed az ipari gépezet okozta stresszt, akkor észreveszed, hogy az egész rendszer megőrült. Nem mi irányítjuk a gépeket; ők irányítanak minket. Ezért a rendszernek minden alternatívát össze kell zúznia.
Ez a kereszténység öröksége. A keresztény etika állítólag az, hogy „szeresd a felebarátod”, de a történelem során a keresztények gyanakvóak voltak és rettegtek minden olyan felebarátjuktól vagy szomszédjuktól, akik mások mint ők. És ha azok a felebarátok nem voltak hajlandóak megváltozni, egész egyszerűen megölték őket. Bizonyos, hogy indiánok millióit kényszerítettek választani a kereszténység - és ezáltal a rabság - vagy a halál között. Ma is ugyanez történik, csak vallásos helyett gazdasági fogalmak mögé bújtatva.
Jensen: Miben mások az indián vallások, mint a nyugatiak?
Deloria: A legtöbb indián kultúra sosem rendelkezett vallással, abban az értelemben, hogy nem voltak dogmáik és hitvallásuk, és nem volt egy olyan mindenható istenségük, mint amilyenről a keresztények beszélnek - egy bizonyos magasabb szintű személyiség, aki imát és imádatot követel. Ehelyett élőt érzékeltek a világ minden területén, és Woniya-nak (szellemnek) nevezték, és hozzá fordultak útmutatásért.
Jensen: Szóval az indiánok úgy hiszik, hogy mindennek lelke van?
Deloria: Nem egészen. Ez nem olyasvalami amiben hisznek. A különféle indián vallások arról szólnak, hogy az emberek annyira bensőséges viszonyba kerülnek a környezetükkel, hogy kapcsolatba lépnek az ott lakó szellemekkel. Ez nem hitkérdés, hanem része a tapasztalatuknak. Úgy gondolom van, hogy a nem-indiánok is megtapasztalják ezt, amikor sok időt töltenek egy helyben.
Az indiánok úgy hiszik, hogy a világegyetemben minden értékes és az élet bizonyos kérdéseiben útmutatást ad számunkra. Minden él és döntéseket hoz, amivel befolyásolja a jövőt, tehát a világ folyamatosan teremti önmagát. Mivel minden pillanat valami újat hoz, törekednünk kell arra, hogy ne ítéljünk túl hamar. Meg kell látnunk, hogyan találkozik az általános és a rendkívüli, egy összefüggő, rejtélyes történetben. A bölcsességgel és az idővel - ami az öregedéssel válik lehetővé - felfedezhetünk rejtett kapcsolatokat.
Ebben a világegyetemben minden tevékenység, esemény és élőlény összefügg. Ezért nem számít, hogy valaki milyen létformában él; ember vagy vidra vagy szikla vagy csillag, részt vesz a valóság folyamatos teremtésében. Az indiánok számára az élet nem egy veszélyes dzsungel, „vöröslő foggal és karommal”, amilyennek azt a nyugati ideológia szereti tettetni, hanem a kölcsönös tisztelet szimfóniája, melyben minden zenésznek megvan a maga szerepe. A megfelelő helyen kell lennünk és a pillanatnak megfelelő szerepet kell játszanunk. Mivel mi, emberek érkeztünk utolsónak ebbe a világba, mi vagyunk a többi élőlény „fiatal testvérei”, és ezért nekünk kell eltanulnunk tőlük mindent. Nem annak kéne lennie a valódi célunknak, hogy felfedezzük a fizikai valóság absztrakt szerkezetét, hanem hogy megtaláljuk a megfelelő utat, amelyen járhatunk.
Azt is hozzátenném, hogy egy másik jelentős különbség a nyugati és az őslakos vallások között, hogy a bennszülött csoportoknak sosem volt szükségük messiásra. Valójában az ő világukban nincs is hely egy messiás számára.
Jensen: Miért van ez?
Deloria: Ha a világ nem egy „siralomvölgy”, akkor nincs szükség megváltásra. Az indiánoknak fogalmuk sem volt egy teljesen más világról - a mennyországról - amihez képest az itteni világ értéktelen. Ehelyett az indián vallásokat, amint azt a szociológus Robert Bellah megjegyezte, „a személyes, társadalmi és a kozmikus összhang” érdekli, és „az olyan dolgok - mint az eső, az aratás, a gyerekek, az egészség - amik az ember számára mindig fontosak voltak.” Az észak-amerikai indiánok nem vágynak transzcendenciára. Egész egyszerűen csak többet szeretnének megtudni a valóságról, amelyben élnek.
Miért van szükségük a nyugati embereknek - és a közel-keletieknek akiktől a vallásuk származik - messiásra? Miért érzékelik negatívnak a fizikai világot? Társadalmaik miért szenvednek válságoktól? Miért ragaszkodnak a hithez, hogy a végső valóság egy másik, elképzelhetetlen birodalomban található, minden érzékelésen és az emberi életen túl? Nem értem. A vallás, ahogyan azt én tapasztaltam, nem a hiedelmek kántálásáról szól, hanem egy módszer arra, hogy segítsen megérteni életünket. Úgy gondolom nélkülözhetetlen, hogy bensőséges kapcsolatunk legyen a világgal amelyben élünk, és bármely vallás ami más helyeket tart fontosabbnak világunknál - mennyországot és efféléket - egy téveszme, mindössze egy vezérlőeszköz a befolyásolásunkra.
Jensen: Akkor mi tehát egy indián számára az élet legvégső célja?
Deloria: Az érettség. A képesség, hogy az élet hétköznapi tapasztalataiból következtessünk és felfedezzük valódi jelentésüket.
Tudom, hogy ez most épp olyan elvontnak hangzik, mint bármi amit egy nyugati tudós vagy filozófus mond, de az indián tapasztalat kontextusában ez egyáltalán nem elvont. Az érettség az egész élet tapasztalataiból való következtetés kérdése, mivel először információt szerzünk, utána tudást és utána bölcsességet. Az információ addig gyűlik, amíg elér egy kritikus tömeget és megjelennek benne a minták és magyarázatok. Ez az, ahonnan a nyugati tudomány a „törvényeit” veszi, de a tudósok a folyamatot itt abbahagyják, mert azt feltételezik, hogy a saját elméjük termékei a világmindenség szerkezetének velejárói. Ezzel szemben az indiánok hagyják, hogy a folyamat tovább folytatódjon, mert a korai elemzés nem vezet teljes megértéshez. Mikor elérjük a nagyon idős kort, vagy más módokon teszünk szert a képességre, hogy az élményeinkből következtessünk - leggyakrabban látomásokból -, elkezdjük megérteni, hogyan függ össze a tapasztalat, az egyéniség és a természet körforgása. Ez az állapot hozza létre a bölcsességet.
Mivel a nyugati tudomány oly erősen koncentrál az információra, ezért a fiatalságot és nem az érettséget kapja eredményül. A több ezer plasztikai sebész léte Amerikában igazolja a tényt, hogy még nem léptük át azokat az érzelmi akadályokat, amik távol tartanak az érettség megtapasztalásától.
Jensen: Van egy okanagan indián barátom British Columbiából. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy honnan származnak az álmaink, és azt válaszolta, hogy „Mindenki tudja, hogy az állatoktól kapjuk őket”. A te válaszod mi lenne erre a kérdésre?
Deloria: Ne feledd, hogy az indiánok kapcsolata a földdel nem absztrakt, hanem minden részletre kiterjedő, a talaj egy darabjához kötődik. Az én népem a síkságról származik, így mi azt mondjuk, hogy az álmaink a szellemektől származnak, nem az állatoktól. Ez azért van, mert ha körbenézel a Nagy Síkságon (Great Plains), csak három nagyobb vadállatot találsz: a bölényt, a medvét és a farkast. És nem találkozol velük folyton. Ezzel szemben a Csendes-óceán északnyugati partvidékén, ahonnan a barátod származik, annyira sok élő dolog van, hogy az ember könnyen elveszhet a tömegben. Úgyhogy ha ő azt mondja, hogy az álmok az állatoktól származnak, teljesen igaza van - az ő szülőföldjén. Ha én azt mondom, hogy az álmok a szellemektől származnak, nekem is igazam van, de csak a síkságokon.
Jensen: Elég világosnak tűnik számomra, hogy ha a domináns kultúra megteheti, el fogja pusztítani a bolygót.
Deloria: Ez nem kérdéses.
Jensen: Mit tehetünk?
Deloria: Amíg úgy gondolunk a tudományra, mint ami gyógyír mindenre és ez azt jelenti, hogy legyőzzük a természetet, addig nincs mit tenni. Az egyre durvább időjárásra például az a válaszunk, hogy betonbunkereket építünk, hogy megvédjenek a tornádótól. Alkalmazkodni próbálunk a pusztító rendszerhez ahelyett, hogy otthagynánk.
Jensen: Felvetetted azt a gyönyörű lehetőséget, hogy talán a kihalás nem örökre szól, hogy a veszélyeztetett fajok elmennek és egyszer visszatérnek majd, amikor az élőhelyükkel újra megfelelően bánnak.
Deloria: Közel tíz évvel ezelőtt beszéltem a Társaság az Ökológiai Helyreállításért (Society for Ecological Restoration) tagjaival. Elmondtam nekik, hogy az indiánok hagyományos tudása szerint az élőlények sosem halnak ki. Elmennek, de hatalmukban áll visszajönni. Azt jósoltam, hogy a helyreállított területeiken, ha helyesen bánnak velük, a növények amikről azt hitték, hogy kihaltak, négy vagy öt év múlva segítség nélkül visszatérnek. A növények jönnek vissza elsőként, aztán az állatok, majd a madarak.
Természetesen a közönség azt hitte, hogy őrült vagyok. De később, amikor kimentem egy csésze kávéért, néhányan utánam jöttek. Azt mondták, „Önnek igaza van. Hét éve dolgozunk egy mocsár helyreállításán Wisconsinban és az összes őshonos növény visszatért.”
Nem annyira rendkívüli ez, mint amilyennek hangzik. A vének azt mesélték, hogy a bölény két világ között mozog. Nyáron az emberek hetekig hatalmas csordák közepén találják magukat. De télen csak néhány bölény marad a folyók medrében vagy fent a füves síkságon. Hová tűnnek a hatalmas csordák? A sziúk szerint a föld alá mennek. Körülbelül tíz olyan hely volt, ahol bementek vagy kijöttek.
Amikor először hallottam róla, nem hittem el. Aztán beszéltem néhány vénnel, akik azt mondták, „Természetesen”, és megmutatták a tanúhegyeket, ahonnan tavasszal a bölény elő szokott jönni. Azt gondoltam őrültség, úgyhogy átfésültem az irodalmat, de nem találtam benne egyetlen beszámolót sem a nagy téli csordákról. Aztán eljött a június és azok a nyomorult síkságok ismét tele lettek bölénnyel. Aztán ősszel megint kezdtek eltűnni.
Még most is próbálom megfejteni. De hát erről szól az élet. Fogod a különböző tényeket, összehozod őket és azt mondod „Nos, mi is a kérdés valójában?” És oly gyakran nyűgöz le a felfedezés, hogy a téma sokkal mélyebb, mint amit valaha képzeltem. A lényeg, hogy kérdezzünk és ne hagyjuk abba a kérdezést.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése